Serdülőkor

A gerincferdülést nagyon sok esetben serdülőkorú gyermekeknél diagnosztizálják, vagy akkor lesz a betegség jelenléte igazán markáns, feltűnő. Ezért tartjuk fontosnak, hogy az alábbiakban közzétegyünk egy-két rövid cikket, amely a serdülők belső világában zajló változásokról szól – remélhetőleg ezáltal is elősegítve a gyermek és felnőtt jó kapcsolatának kialakulását, amely nemcsak a kamaszévek zökkenőmentes átvészeléséhez, hanem a hatékony kezeléshez is nélkülözhetetlen.

Szülők iskolája (részlet: Nők Lapja Évszakok, 2007. ősz, a kérdésekre válaszol: Sződy Judit pszichológus)

kolykok

NAGY GYEREK, NAGY GOND?

Mottó: „A természet bölcs. 13 évet ad a szülőnek, hogy megszeresse a gyermekét, különben nem bírná ki a kamaszkort.” (ismeretlen)

Van szerencsém személyesen ismerni egy halom kiskamaszt. Nagyon helyesek. Van szerencsém közvetlen közelről ismerni ezt a korosztályt: elbűvölő. De néha kiborító. Az egyik percben Moliere-ről beszél (persze kritizálja!), a másikban cipőkanállal hívja ki a barátját párbajra, majd elmélyült diskurzusra vonulnak vissza a rettenetesen rendetlen kamaszszobába, éjfélig dumálnak, majd másnap délig alszanak. Ismerős? – kérdezi Sződy Judit, a Kismama magazin pszichológusa.

KORÁN ÉRőK, KÉSőN ÉRőK.

Ez az a kor, amikor minden megváltozik. A testi érés szembeszökő, a gyerek számára néha ijesztő jelekkel mutatkozik. Vagy éppen nem mutatkozik, és a várakozás okoz feszültséget. A korán érő gyerekekkel gyakran elszalad a ló. Testük fejlettsége átalakítja énképüket. Kortársaik között nagyot lépnek előre a ranglétrán, úgy érzik, érett megjelenésükhöz jogok is járnak. Döntési lehetőséget szeretnének otthon is, az iskolában is. Felelősséget azonban nem vállalnak tetteikért – ahhoz még éretlenek. Innen a rengeteg konfliktus, ami főleg a tanulással, annak elhanyagolásával, a rendrakással, a házimunkában való részvétellel, a zsebpénzzel és a késő esti, éjszakai kimaradásokkal kapcsolatos.

A szülőknek a későn érő gyerekekkel általában könnyebb, bár utóbb éppen ők mondanák magukról: nehéz kamaszkorom volt. Ugyanis a kortárscsoport ebben az életkorban sokkal fontosabb viszonyítási alap, mint a család. A későn érő kiskamasz az osztály vagy a baráti társaság peremére kerül, kegyetlen csúfolódásoknak lehet kitéve, szorong, megpróbál más területeken komolyabb teljesítményt felmutatni (mondjuk a tanulásba menekül), de ez sem oldja a kirekesztettség érzését. Ez a nehéz korszak később is mély nyomot hagyhat benne, hiszen hiába éri utol kortársait testi fejlettségben, nagyon nehéz a kialakult csoportszerkezetet megbontani, főleg olyasvalakinek, akinek az önbizalma a béka feneke alatt van. A segítséget ilyenkor sokszor az élet hozza: egy másik társaság (sportkör, kollégiumi szobatársak, táncházasok, vagy internetes játék körül kialakult baráti kör), ahol tiszta lappal indulhat, aki annak idején lemaradt.

MÁSODIK DACKORSZAK

Emlékszünk még?

Tíz éve a földre vetette magát, mert nem a megfelelő bögrében kapta a megfelelő gyümölcslét a reggelihez, és -20 fokban is ragaszkodott ahhoz, hogy a „pörgős szoknyát” vegyen fel kopogós szandállal. Hogyne emlékeznénk! Most emlékszünk csak igazán, hiszen tulajdonképpen ugyanazt csinálja. Csak most nem veri a földhöz magát, hanem ránk csapja az ajtót, nem hisztizik, hanem egyszerűen elmegy, na jó, nem pörgős szoknyában, de egy szál (fekete) pólóban, ha esik, ha fúj. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, ugyanis nagyon hasonló dolgokat él át egy kétéves meg egy tizenkét éves. Keresi a saját határait. Azt kérdi: ki vagyok én? Meddig mehetek el? Persze a kétéves a szülei viszonylatában gondolkodik, a tizenkettő meg éppen azzal van bajban, hogy rájött: a szülein túl is van világ. Most alakul ki az önálló értékrendje, amely mentén másokat és önmagát is megítéli. Egyes törzsi kultúrákban a kamaszkor nem olyan komoly krízis, mint ahogy azt általában elképzeljük. Mégpedig azért, mert ott a serdülőnek nincs túl sok választási lehetősége: az egész általa ismert társadalom azonos értékek mentén működik, nagyon erősek a hagyományok, a korlátok, amelyeket kénytelen mindenki elfogadni a túlélés érdekében. Egy kitüntetett napon, beavatási szertartás révén válik felnőtté, egyik pillanatról a másikra vált szerepet. A mi gyerekeinknek erre akár tíz évük is van, hihetetlen gazdag lehetőségekkel. Az identitás keresése így sokkal nehezebb: a média, a divat, a különböző kultúrák együttélése, az egymástól eltérő életmódú, és érdeklődésű kortársak színesebbé teszik a világot, de nehezebbé azt, hogy a gyerek valahol „leparkoljon”.

ELENGEDNI NEHÉZ

A szülőket két dolog zavarja általában.

Az egyik csupán technikai, vagyis az, hogy ők keresik meg a pénzt, amelyet a kiskamasz simán elköltene ruhára, bulira, számítógépre, kajára (mert az iskolai menzán ehetetlen), ők söpörnek össze, ha beront hat haverjával sáros bakancsban, és ők aggódják halálra magukat, ha nem ért haza a ded az utolsó busszal, és nincs bekapcsolva a mobilja. Ezzel nehéz együtt élni, valóban. De talán még nyomasztóbb a másik probléma: hogy el kellene engedni a „kicsit” a szárnyaink alól, szép lassan enyhíteni a gyerek feletti ellenőrzést, megbízni a döntéseiben, és kibírni, ha néha hibázik, és annak ő issza meg a levét. Ez azokban a családokban a legnehezebb, ahol felborult az egyensúly és a gyerekhez való kötődés adja meg az egyik (vagy mindkét) szülő érzelmi biztonságát. Erre persze nagyon nehéz rájönni és még nehezebb szembenézni vele, vállalni – és változtatni. Akkor sem könnyű a helyzet, ha a szülő a serdülőkorban előbújó tanulási vagy viselkedési problémák által ébred rá, hogy valamit elrontott, és most akar embert faragni a gyerekből akár fokozott ellenőrzéssel, terheléssel, akár szigorral és rendszabályok bevezetésével. Rossz hír, de ilyenkor már nem alakíthatunk túl sokat az alapokon, de valószínűleg nem is azokkal van a baj. A legjobb lenne legbelül is elfogadni, hogy a lázadás nem a szülő személyének szól, hanem az életnek. Ha a „kamaszkodásra” a szülő sértődéssel felel, akkor az a csodálatos helyzet áll elő, hogy egy félig felnőtt és egy igazi egyformán üvöltözik és csapkodja az ajtót, majd szép lassan megszakítanak egymással minden kommunikációt. Nem sok rosszabb létezik egy gyerek számára, mint egy önérzetes, sértődős szülő.

MÉGIS MI SEGÍT?

Segít, ha tudjuk, hogy a tüskés belső érzékeny, szeretetéhes belsőt takar. Persze isten őrizz, hogy aki épp a 13. évét tapossa, az az osztálytársai előtt a mamájához bújjon! Örüljünk, ha egy ajtónál száll fel velünk a reggeli buszra! No de lehet, hogy otthon benne van még egy jó hancúrozásban, párnacsatában vagy családi hülyéskedésben (darts, kártya, pingpong), amikor aztán elfelejti, hogy ő tulajdonképpen mufurc kiskamasz, és megoldódik a nyelve. Figyeljünk rá, próbáljuk érdeklődve hallgatni, még akkor is, ha gőzünk sincs róla, hogy mi az a footbag, kik azok az emósok, az Ensiferum gyógyszer-e vagy együttes. Épp ideje, hogy megtudjuk. Emlékszünk a tíz évvel ezelőtti dinókorszakra? Akkor is tőle tanultuk a triceratopszot meg a velociraptort. Azóta is tudjuk. Na ugye! És ha már ő feloldódott, mi is szóba hozhatjuk, hogy mi jár mostanában a fejünkben. Osszuk meg vele gondolatainkat, vonjuk be a családi döntésekbe, kérjük ki a véleményét, hallgassuk meg. Persze mindez nem változtatja családi mennyországgá a családi fészket, hiszen ahol többen élnek együtt, ahol szabadabb a véleménynyilvánítás, ott üköznek is a vélemények. Ha szem előtt tartjuk, hogy mi vagyunk az érett felnőttek, akkor higgadtan, kellő humorral többnyire kezelni tudjuk a helyzetet. És nincs nagyobb dicséret, mint hogy egy féltizennégy azt mondja a haverjának: egész jó fej az öregem.

Serdülőkor cikk

kolykok1

Részletek Vekerdy Tamás: Kérdezz! Felelek… című könyvéből (Szülők házikönyvtára, Park Kiadó, 1998)

„ Az újszülött köldökzsinórját az állatok elharapják, az emberek elvágják. Ezentúl saját tüdejével kell lélegeznie – milyen fájdalmas az első belélegzés! – és saját szájával kell táplálkoznia. Ettől kezdve nem anya lélegzik és eszik neki is, helyette. Ahogy az újszülöttnek a testében, úgy kell a kamasznak a lelkében önállósulnia, s ebből fakad a kamaszkor fájdalmas magányérzete is.

Bezárkózik, és közben szeretetre éhes, a mindenestől elfogadó (őt bezárkózva is elfogadó) szeretetünkre is. (Ez a mi itt a családját jelenti, s azon belül is elsősorban minket, szülőket.).

Nem szabad rátörnünk kamasz gyerekünkre; ha olyan szerencsés, hogy külön szobája lehet, kopognunk kell az ajtaján! Nem szabad a fiókjában kotorásznunk, ha nincs is bezárva a fiókja. Az meg egészen természetes, hogy a levéltitkot vagy a napló diszkrécióját az ő esetében is tiszteletben kell tartanunk, mint bármelyik embertársunk – és még a kisebb gyerekek – esetében is.

Nem azokról a gyerekekről derül ki váratlanul és hirtelen, hogy káros szenvedélyeknek hódolnak – a cigarettától az alkoholon át a kábítószerig vagy a szerencsejátékokig -, akikkel családjuk a másik embert megillető tapintattal bánik, és kamaszkorában is viszonylag jól, humorral és kikezdhetetlen rokonszenvvel, folyamatosan elviseli a jelenlétét –

hanem azokról, akiket mindenben mindig ellenőriztek és korlátoztak vagy – éppen ellenkezőleg – mindenben mindig magukra hagytak és szabadjára engedtek, mert így volt kényelmesebb. (ez utóbbi esetben sokszor bűntudatos „kárpótlásképpen” megadva az úgyszólván korlátozatlan anyagi lehetőségeket is a gyereknek).

Ha a kamasz titkait tiszteletben tartjuk, számíthatunk arra, hogy ő maga fed fel belőlük egynéhányat, ha nehéz helyzetbe kerül. A kamaszkori titkok – sokszor úgyszólván meg sem fogalmazott, ki sem mondott, csak közös hullámhosszon átérzett titkok – tartják össze a kamaszkori klikkeket. Az egy-két barát, a másokat kizáró klikk a kamaszkori csoportosulás természetes formája. Ezeket a klikkeket az osztályközösségben sem szabad „felrobbantani”, hanem így, együtt kell őket feladatokkal megbízni, a közös tevékenységekbe belevonni.

A szélsőséges esetek – amikor a gyerek már azt sem mondja meg, hogy versenyt nyer, vagy hogy áll az iskolában – már valóban problematikus helyzetet jeleznek, amelynek a gyökerei feltehetőleg a kisgyerekkorba nyúlnak vissza. Talán ott volt túl szoros minden megkötés, és túl kevés az önállóság. Ilyenkor érdemes nekünk, szülőknek valamiféle családsegítő szakemberhez fordulni és tanácsát kérni.

Amilyen természetesek a titkok a kamaszkorban, olyan természetellenesek a gyerekkor korábbi szakaszaiban.

Titka lehet egy gyereknek, ha nem mer valamit megmondani, amit elkövetett, ami megesett vele, mert retteg a büntetéstől. Ezek a gyerek saját emésztő titkai, amelyek előbb vagy utóbb kipattannak. Az lenne jó, ha kipattanásukat nem követné a rettegve várt büntetés, mert ez lehetővé tenné a gyerek számára, hogy legközelebb ne kelljen titkolóznia. (Persze elszomorodhatunk, beszélhetünk vele látszólag hiába, de ez nem igaz még akkor sem, ha úgy tűnik, oda sem figyel; csak azt kell tudnunk, hogy az eredményt nem azonnal kell várnunk, hanem többszöri eset után, hónapokkal később). A titok ugyanis – és nem a kamaszkori titok, amelynek építő, megszabadító ereje van – rengeteg lelkierőt, energiát visz el a semmibe. (A kamaszkori titok is lelkierőt kíván, de az beépül az önállósuló személyiség karakterébe).

*******************************************

Ha a kamasz a szüleivel szemben zárkózottá válik, otthon szótlan, netán „sündisznózik” – minden lehetséges tüskéjét kifelé mereszti – ez még természetes állapot is lehet, a kamaszkori feszültségek és változások velejárója. Iskolába se szívesen megy, talán a tanáraival is elégedetlen, esetleg kimerült, fáradt – kamaszkori „fiziológiás lustaságban” szenved. (Vagyis élettani alapja van annak, hogy olyan tétlen, heverésző, netán sokat alvó lesz újra, ha teheti.) Hozzátehetnénk: lám, barátai közt élénk, felszabadult – látszik, hogy a kamaszodáson kívül voltaképp semmi baja.

Lehet, hogy így van.

Az is lehet azonban, hogy a szüleivel, a családi hangulattal, az önmagával való elégedetlenség gyökerei mélyebbre nyúlnak. Én a szülők helyében némi kis önvizsgálatot tartanék: milyen a mi hangulatunk, milyen velünk együtt lenni, vannak-e egymás számára oldottabb, derűsebb pillanataink, milyen nálunk otthon lenni, milyen a családi atmoszféra? Esetleg beszélgetnék a gyerekkel is ezekről (de persze nem faggatnám).

*******************************************

Igen, ez nagyon fontos, hogy a gyerekeink – még kamaszkorukban is – szóba álljanak velünk, kételyeiket, vívódásaikat (még ha nemegyszer szemtelen formában is, mert kiélesedett kritikai érzékük és feszült állapotuk miatt ez buggyan ki belőlük) nekünk mondják el, nekünk is elmondják.

A kamaszgyerek nagyon gyakran úgy érzi, hogy ő nem akar úgy élni, mint a körülötte nyüzsgő felnőtt világ, vagy akár nagyon szeretett szülei is, hanem valahogyan másképp, bensőségesebben, igazságkeresőbben, önmaga belső hangjaira – vagy a természet szavára – jobban odahallgatva. Fejlődésének egészséges, énerősítő stádiuma ez.