Scoli sztorik

Írd meg a Te scoli-sztoridat a scolisztori@gerincferdules.hu – ra

Igaz, ma már a scoli-sztorik is inkább képeken, videókon állnak rendelkezésre, mutatunk hát ilyet is. Scoli-sztorikért, beszélgetésért pedig várunk a “Facebook: Korzettesek és gerincműtöttek (gerincferdülés)” csoportjában!

Itt olvashatod mások történetét.

Egy, sok „megpróbáltatáson” átesett, de így is boldog anyuka

Az én „megpróbáltatásaim” az általános iskolában, harmadik osztályos koromban kezdődtek.Már akkor egy orvosi ellenőrzésen kiszűrtek, hogy nagyon vékony vagyok, gyengék a csontjaim és rossz a tartásom.Ekkor még csak gyógytornára és úszni jártam, ami nem hozott javulást. Ötödikes koromban felkerültem Pestre, a Karolina útra. Itt pár hónapig álltartós gipszet kaptam, amíg a fűző nem készült el. Hát nem volt egy kényelmes viselet. Nagy nehezen kész lett a fűző, ami még a gipsznél is elviselhetetlenebb volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bőr-fém, áll és hátul egész a fejközépig tartó „kínzó” eszköz volt. Hát ezt kellett volna egész nap viselni, úgy hogy ebben ülni, írni, napi 6-8 tanórát nemigen lehetett. (most már más a véleményem!)Sokat sírtam, iskolába se akartam menni.Sajnos meg is lett a következménye!1969-ben a nyolcadik osztály befejezése után beutaltak Budakeszire. Ma Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, akkor Fodor Szanatóriumnak hívták.Itt töltöttem több, mint egy évet. Egy évig három havonta gipszmellényt kaptam (amit nem lehetett levenni, mint a mostani korzetteket!). Naponta tornáztunk és kijártunk úszni a Rudas vagy a Lukács fürdőbe.Még mielőtt a gipszet megkaptam, volt az ún. „ferdesík”. Ez a kórházi ágy végétől ferdén felszerelt szerkezet volt, amin az államnál felfüggesztve naponta egyre több időt kellett eltölteni, „lógni”. Itt nyújtották a gerincemet. Egy évi előkészítés után megműtöttek. 1970 júliusában Cotrel módszerével (Ertl-spán beültetése a deformált gerincszakaszra) rögzítő műtéten estem át. Azaz a sípcsontból faragtak le egy 28 cm-es darabot, ún. csontlécet és ezt rögzítették a gerinc mellé.Ezután jött a legrosszabb (engem ez viselt meg a legjobban), hogy három hónapig csak vízszintesen lehettem. Vagy gipszágyban hanyatt fekve vagy hason töltöttem ezt az időt. Felkelni, felülni, oldalra fordulni egyáltalán nem volt szabad. Három hónapos fekvés után végre felkelhettem, megint gipszfűzőt kaptam, amit még kb. fél évig hordtam. Mikor levették, nagyon furcsának, könnyűnek éreztem magam. Újra meg kellett szokni, hogy támasz nélkül is tudjam tartani magam.

Ezután elvégeztem a műszerész iskolát. Majd rátaláltam a Páromra (vagy ő rám). Született két gyermekem. A terhesség alatt nem volt semmi probléma, inkább a szülés ideje alatt a hosszú hanyattfekvés, ami kicsit nehéz volt. A fiam biológus, a lányom gyógytornász lett. Most már lassan „nagymama korban” vagyok. Ami a hátamat illeti, újra romlott, de ez sajnos már a korral is jár. De azért így is eljárok úszni, hetente kétszer gerinctornára és kerékpározni. Igaz mindezt már visszafogottabban.

Scoli-sztori-avagy hogyan befolyásolta a scoliosis az életemet

1983-ban születtem. Gyermekkoromban semmi komoly betegségem nem volt, amíg ki nem derült a gerincferdülés. 12 éves múltam, hetedik osztályba készültem azon a nyáron, amikor mindez kiderült. Keresztszüleimmel a Balatonon töltöttünk egy napot, és bár sosem szerettem, hogy keresztanyám úgy vizsgál folyton, mint egy orvos, azért mégis neki köszönhetem, hogy ez akkor kiderült, bár sajnos már akkor is késő volt. Szóval ő vette észre, hogy valami nincs rendben a tartásommal, ami nem volt hanyag, csak ferde. Aznap a szüleimnek is megmutatta, akik csodálkozva látták, hogy mi a helyzet. Hiszen ők nap-mint-nap láttak, és nem vették észre a folyamatos romlást.

Másnap orvoshoz mentünk, ahol az ortopéd orvos elkeserített minket, közölte, hogy torna – úszás lesz az életem, de még ez sem elég, fűzőt kell hordanom. Én tudomásul vettem a dolgot, csak egy baj volt, a faluban, ahol laktunk gyógytornáról nem sokat hallottak, uszoda is 50km-re volt legközelebb, és úszni sem tudtam egyáltalán. Mikor először felkerült rám a fűző, már láttuk, hogy nagy a baj, és hogy valamit tenni kellene annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Szerencsére a tanulással nem volt baj, ezért kitaláltuk, hogy Budapestre megyek hatosztályos gimnáziumba, kollégistaként, így lesz lehetőség minden nap tornára és úszásra.

Így történt, hogy a hetedik osztályt már Budapesten kezdtem.

Mint utólag megtudtam, az osztálytársaimnak előre megmondta az osztályfőnök, hogy jön hozzájuk egy fűzős csaj, és ne röhögjenek rajta. Az osztálytársaim persze felháborodtak a feltételezésen, de hát ilyenek a tanárok..:-) Mivel fűzőben kellett lennem egész nap, be kellett szereznem olyan ruhákat, amikkel fel tudom venni a fűzőt. A nadrág legyen bő, a pulcsi pedig hosszú, és nagy. Persze ha boltba mentem, az eladók mindig valami helyes kis ruhákat próbáltak rám tukmálni, nem értették meg, hogy olyat nem tudok hordani. Az osztálytársaim kedvesek voltak általában, de nekem nem volt túl sok önbizalmam emiatt, így inkább talán ezért volt nehéz a beilleszkedés. A gimibe való billeszkedést segítette, hogy volt egy barátnőm a kollégiumban, aki osztálytársam is volt, ezért egész nap együtt lógtunk. Emellett erősen kötődtem egy fiatal evangélikus csoporthoz, ahol sok jó barátom volt. A kötődés ebben az időben vált erőssé, és éveken át tartott. A kezdetekkor nagy szükségem volt egy lelkileg is támogató csoportra, és ez maradt az egyetlen ami később is a szülőfalumhoz kötött. Nekem szerencsére kialakult a saját életem, állandó elfoglaltsággal, de a szüleim hétköznap egyedül maradtak, nekik talán nehezebb volt feldolgozni, hogy nem vagyok otthon. Apukámat nagyon megviselte, anyukámat pedig a rossz falusi nyelvek szidták amiatt, hogy „elküldött engem otthonról”, miközben ez volt az egyetlen megoldás. Mivel úszni még nem tudtam, szégyen, vagy nem, beálltam a 6 évesek közé, és tanuszodába jártam 12 évesen. Ráadásul mivel nehezen ment, 2 évig tanultam úszni. De nem értem rá szégyenkezni, fontosabb volt, hogy a gerincem állapota javuljon. Eközben minden másnap tornáztam, így sem eleget, mert 2 év eltelt, és 14 éves koromban azt javasolta az ortopéd orvosom, hogy operáljanak meg. Megdöbbentünk, ugyanúgy, mint a betegség felfedezésekor, de mivel az állapotom csak romlott, én úgy láttam jónak, hogy vállalom a műtétet. Ez is a szüleimet jobban megviselte lelkileg, mint engem. Szerintem én lelkileg soha nem voltam és nem leszek olyan erős, mint abban az időszakban voltam. Ha lebénultam volna, az sem érdekelt volna.

A műtét előtti, és azt követő időszak nagyon nehéz volt, de műtét után pár hónappal már egészségesnek éreztem magam. Élveztem, hogy megszabadultam a fűzőtől, hogy szinte egyenes lett a hátam, és teljes életet élhetek, mint mások. Azóta is úszom minden héten, de ezen kívül szinte semmi problémám sincs, és a hegen kívül semmi sem emlékeztet a betegségemre.

Igazán sosem volt elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni, csak azt tudtam, hogy az embereken szeretnék segíteni valahogy. Ezért a műtét előtt megfogadtam a Jóistennek, ha a műtét sikerül én is orvos leszek, és így segítek én is az embereken, ahogy ők segítettek rajtam. Természetesen egy ilyen háttal gerincsebész nem leszek, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az orvosi pályát én igazán hivatásomnak érzem, és életem beteljesítésének. Olyan ez nekem, mintha a gyógyulásomat, mint ajándékot ezzel fizetném vissza az Istennek. A többi orvossal ellentétben én ezt igazából nem munkának fogom fel, hanem kellemes időtöltésnek. Nagyon szeretem ezt a pályát és remélem sokáig tudom majd csinálni szívvel-lélekkel. Jelenleg még csak utolsó éves vagyok az egyetemen, de azt remélem, hogy belgyógyász, vagy gyermekgyógyász leszek.

Nehéz lenne összefoglalni hogyan változtatott ez a betegség az életemen, de az önéletrajzomból kitűnik, hogy az embereken való segítést helyezem előtérbe, és ez a segítség lehetőleg önzetlenül, őszintén és szeretetből jöjjön, mert tudom, hogy erre van szüksége minden beteg embernek.

Szlogenem: „Az életed mindig úgy éljed, hogy a sport legyen a szenvedélyed!”

1974. május 3-án születtem egészségesen. Sporttagozatos iskolába jártam, ahol nyolcéves koromtól kezdve szertornáztam (talaj, gyűrű, korlát, nyújtó) a Ferencvárosi Torna Club színeiben. Ott edzettem, ahol egykor Magyar Zoltán olimpiai bajnok is. Ezen kívül hetente egyszer a VI. kerületben a Wesselényi utcában működő balettintézetbe, balett órákra is vittek a szüleim a nővéremmel együtt, ami inkább akrobatikus mozgás művészetet jelentett. Nagyon élveztem és szerettem. A mozgás, a sport szerelmese lettem. Az iskolai tornatanárom vette észre a kezdetleges gerincferdülésemet tizenkét évesen.

Elkezdtem gyógytornára járni és úszni, majd a Fradiban versenyszerűen úszni, hetente háromszor. Tizennégy évesen abba kellett hagynom az aktív sportolást az ortopéd orvosom tanácsára, mert hirtelen ferdült a gerincem jobbra, ekkor már scoliosist diagnosztizáltak nálam. Az aktív sportot egyre több gyógytorna váltotta fel. Én még ekkor hittem, hogy a gyógytorna hatására megáll a ferdülés és hogy javul is. De nem így történt. Sokszor kérdeztem könnyes szemekkel: Miért pont én? Miért velem történik ez?

A középiskolában tizenhat évesen fűzőt voltam kénytelen hordani. Nagyon fájdalmas időszak volt, mintha elvesztettem volna a mozgás szabadságát és ezzel együtt az életkedvemet. A középiskolában nyomorékként kezeltek és sokan elkerültek. Csak két osztálytársam volt igazán a barátom. Az egyikük ifjúsági birkózó bajnok volt, de soha nem élt vissza az erejével, még akkor sem, amikor egy nálam egy évvel idősebb fiú – ittas állapotban – hazafelé a villamoson „csak úgy” megvert. A korlátba ütötte a fejem, a fűzőt rángatva rajtam. Nagyon fájt, hogy még csak védekezni sem tudtam. Másnap elmondtam birkózó barátomnak, ami történt, aki azonnal „cselekedett” volna. De sikerült lebeszélnem, hogy ne tegye. Pedig mélyen legbelül kívántam, hogy az a srác is azt kapja, amit velem tett, vagy még többet is.

De már a fűző sem segített a gerincferdülésemen, amit 1,5 évig hordtam. Egyre jobban érezhető és látható volt a gerincem ferdülése. Ritkábban kaptam levegőt és sok mozdulat fájdalmas volt. Bármit megtettem volna, hogy jobban legyek. Orvosról-orvosra jártam, gyógyulást remélve. A szüleimnek egy újságcikk akadt a kezébe, amit a Pécsi Klinikán dolgozó Illés Tamás ortopéd szakorvos írt, aki scoliosis sebész specialista és a legújabb műtéti eljárásról szólt a cikk. Egy reménysugár, gondoltam.

Jó pár levélváltás után személyesen is találkozhattam Illés doktorral, aki elmagyarázta, hogyan zajlik le egy ilyen műtét és mi lehet az eredménye. Belementem, mivel más választásom nem volt. 1992 januárban megérkeztem a Pécsi Klinikára, ahol ezután sok vizsgálaton mentem keresztül. Amikor eljött a műtét napja, izgalmi lázam lett, így kétszer is elhalasztották a műtétet.Végül harmadikként az országban sikeresen megműtöttek. Persze örültem, de tudtam, hogy semmi sem lesz már a régi. Két hónap a klinikán, ahol jó barátságokat kötöttünk fiúk és lányok, az egész országból mind 13-18 év közöttiek. Furcsa volt látni, milyen sokan néznek szembe nap ezzel a betegséggel, de küzdenek. ők a legnagyobb fizikai és lelki harcosok.

Sikerült az osztálytársaimmal együtt befejezni a középiskolát. És így elkezdhettem cukrászként dolgozni. A műtét és az iskola befejezése után öt hónappal lementem Siófokra dolgozni és újra „sportolni”. Nappal egy büfében főztem, sütöttem, magyar, de többnyire német turistáknak. Éjszaka fokozatosan elkezdtem újra megbarátkozni a vízzel és az úszó mozdulatokkal. Napról-napra egyre jobban ment. Pihenésképpen felváltva egyik nap úsztam, a másik nap futottam. Öt hónap elteltével elég jó kondiba kerültem, lejártam ezután rendszeresen edzőterembe erősíteni, de főleg nyújtó gyakorlatokat végezni. Visszatekintve tudom, hogy nagyon nagy hitre, lelki erőre volt szükségem a fizikai elszántságom mellett. Jelenleg is kihasználok minden időt a mozgásra, a sportra: futás, foci, úszás, kenu, falmászás. És buzdítok is mindenkit erre, főleg azokat, akik gyengének érzik magukat. De köszönök mindent: Istennek, a családomnak, Illés dokinak és mindenkinek, aki segített talpra állítani és visszanyerni az élet és sportkedvemet. Mert scoli után is van élet!

Versem 1992-ből

Egészséges voltam és nagyon fiatal,
Sportoltam és minden eredmény egy újabb diadal.
Élveztem az életet
És nem hittem, hogy bármi közbejöhetett.
De megváltozott az életem
Mikor megtudtam, gerincbeteg lettem.
Ferdül évről-évre
Nem tudtam mikor áll meg végre.
Ess kanyart látni a röntgen képen
Szúró fájdalmat éreztem, mikor léptem.
Tüdőm ritkábban préselte a levegőt
Éreztem, kifejtek egyre több erőt.
De jó volt éreznem Istenem
Te mindig fogod a két kezem.
Kaptam az életre egy újabb esélyt
Egy orvos segítségével éltető reményt.
Hálás vagyok és élveztem minden percét az életnek,
De akik másképp látják, azok tévednek.
Fontosnak tartok minden apró dolgot
És érzem én ettől vagyok boldog!