Az élet „golyóálló mellényben” – avagy véleményünk a fűzős életről

A fűző szó hallatán az emberek többsége a középkori nők által viselt „rongyfűzőre” gondol, pedig a mi fűzőnk korántsem ilyen. A korzettek (így hívják szaknyelven a fűzőt) még nem vívták ki azt a státuszt, mint pl.: a fogszabályzó, aminek viselése szinte divattá vált. A már súlyosabb gerincferdülések napi 23 órás műanyag korzett viseléssel járnak. Ez a fűző teljesen különleges, mindenkinek a saját testformájához és görbületeihez készítik. A korzett hordásához természetesen hozzátartozik a rendszeres és igen szigorú egyedi gyógytorna is, mert önmagában a fűző szinte semmit nem ér, ha a tornát nem végezzünk el lelkiismeretesen, akkor az izmaink nem lesznek erősek, és nem tudnak majd megtartani minket a helyes testtartásban a fűző levételekor. A fűző átvételekor, de már az azt megelőző mintavételkor is, szembeállítanak a következményekkel, ilyenkor persze mindenkiben egy világ dől össze, kétségbeesnek, s kérdések százai merülhetnek fel. „Miért pont én? Hiszen nem is látszott súlyosnak. Az elkövetkezendő éveket ebben a műanyaghordóban bezárva kell töltenem? Képtelenség. Lehetetlen. Hogyan fogok normális fiatalként élni, szórakozni, sportolni? Sehogy. Mindenből kimaradok. És mit fognak szólni a többiek? Biztosan kinevetnek.” Persze ebben a látszólag kilátástalan helyzetben, csak pesszimista válaszok jutnak mindenki eszébe.

Hogyan is lehetne könnyen hozzászokni, hiszen mindenhol nyom, fáj, kék-zöld foltok jelennek meg és véresre dörzsöli a hátunkat, ha leesik valami, nem tudunk lehajolni érte, és még a cipőnket sem tudjuk bekötni, nem beszélve az álmatlan éjszakákról. Persze később ez sokkal jobb lesz, természetesen sok időnek kell eltelni, hogy beletörődjünk és megszokjuk, hogy a következő pár évben ezzel együtt kell élnünk. Nem könnyű, viszont azért valljuk be, hogy a fűző nem a világ vége. Sokszor még a tanárok is meglepetten, érthetetlenül állnak, amikor viszket a bőrünk és segítünk egymásnak, vagy amikor az óra közepén érdekes rángatózásba kezdünk, mert elzsibbadt a kezünk, vagy hihetetlenül viszket, és nem tudják mire vélni, csak annyit kérdezek: „Begörcsöltél?”, „Minden rendben?”, „Jól vagy?”. Nehéz ezekre mit válaszolni, csak mosolygunk egyet és megy tovább az életünk.

Icus: Egy gyorsétteremben ülve hallom, hogy a szomszéd asztalnál egy kislány megszeppenve, suttogva kérdezi az édesapját: „Apa mi van rajta?” és tudatlan felnőttként csak annyi a válasz: „Nem tudom”, majd a gyerekkel együtt szemrebbenés nélkül tovább néznek, le sem veszik rólam a szemüket. Ezek után én is ledöbbenve, elgondolkodva ülök tovább. Sajnos az emberek többsége ugyanúgy reagál, ahogy azt a férfi és a kislánya tette. Rengeteg erőre, önbizalomra és bátorságra van szükségünk, hogy az ilyen ledöbbent reakcióknál, úgy tegyünk, mintha észre sem vennénk, hogy félelmeinket legyőzzük, és a bántásoknak ellen tudjunk állni.

Niki: Ukrajnából hazafelé jövet, a határhoz érve mindannyian ledöbbenve láttuk, hogy milyen hosszú sor áll Csopnál, a határ ukrán oldalán. Fél óra 38 °C-ban való mozdulatlan várakozás után, édesanyám kitalálta, hogy menjünk oda a határőrökhöz, hogy nézze meg, mi van rajtam, és engedjen előre minket, mert nem tudok ennyit várakozni, ekkora hőségben. Nagyon rendes és segítőkész emberek voltak, soron kívül átengedtek minket. Hazaérve a híradóban láttuk, hogy 8-10 órás várakozás idő van Záhonynál, az ukrán oldalon. Egy szó, mint száz; azért mégis van olyan dolog, amire kifejezetten jó a fűző. J

Sokat köszönhetünk a jószívű, kiváló szakmai készséggel rendelkező, odaadó, lelkes és mindig vidám orvosunknak, akinek hálásak vagyunk, hogy minden kontroll alkalmával lelket önt belénk, készségesen segít megoldani a problémáinkat, tanácsokat ad. Az egész iskolánknak, de legfőképpen az osztálytársainknak köszönjük a támogatást, a segítséget és azt, hogy más iskolákkal ellentétben itt még senki sem bántott bennünket. Persze sok bíztatással és rengeteg lelki segítséggel könnyebb a gyógyuláshoz vezető, néha kilátástalannak tűnő út. Köszönjük.

Jó lecke az élethez, örökre megtanuljuk, hogy mindennek ára van, a küzdelmet – még ha évekig is tart, fájdalmas is vagy kellemetlen – akkor sem szabad feladni!!

Berzsényi Nikolett és Sunyovszki Ilona 10. b