Élvezték, hogy hasba vághatták a főnököt

Ezt az összegzést visszatekintve írom arra a közel két évre, amely idő alatt a korzettet hordtam. Elég sok dolog történt ez alatt az idő alatt és egy komplex kép alakult ki bennem erről az élethelyzetről. Amikor még gipszágyra voltam ítélve, mindig fenyegetésként hatott, hogy ha nem abban alszom, előbb-utóbb fűzőm lesz. Ennek megfelelően, amikor megtudtam, hogy tényleg szükség lesz fűzőre, sokkal borzasztóbbnak képzeltem, mint amilyen tulajdonképpen lett. A kórháztól a metrómegálló felé mentem, felnéztem az égre és csak ennyit kértem: Uram, segíts! – és segített. Rögtön azzal, hogy egy volt ferences diák vett gondozásba…Az iskolai – korzettes – debütálás könnyen zajlott, részint azért, mert ép életszemléletű osztály voltunk, részint pedig azért, mert a banda jó harminc százaléka valamilyen gerincbajjal küszködik. Alá is írattam velük a fűzőt, lazán vették, a lányok kopogtatták is. A kis ministránsaimnak is tetszett a „páncél” (ministránsvezető voltam egész idáig), külön élvezték, hogy hasba vághatták a főnököt.A hozzászokás viszonylag gyorsan lezajlott, a leghúzósabbak a péntekek voltak, amikor reggel héttől este tizenegyig egyvégtében rajtam volt, mert a nulladik órai mise után hét óránk volt, aztán ministránspróba, néha mise és héttől tizenegyig regnum. Így, mivel nem mentem haza egész nap, alkalmam sem volt levenni.Általánosan is ez volt a jellemző, hogy ha nem voltam otthon, sokkal könnyebb volt hordani, nem lévén kísértés arra, hogy ledobjam a sarokba. Mivel a szüleim föl voltak rá készítve, hogy ne sajnálkozzanak, mert csak megnehezítik a dolgomat, így nem jelentettek különösebb tényezőt az otthoni viselésben.Igyekeztem a sportolást benne végezni, bár biciklizésnél nagyon tud néha nyomni, egy rövid 450 km-es túrára mentem benne tavaly: rajzoltam rá rendszámtáblát, így még poén is volt az egész. Idén egy kicsit hosszabb útra, Rómába készülök vele (1400 km), majd meglátjuk hogy lesz…(Azóta tudjuk: megcsinálta! (szerk.))A Rábára, vízi-túrára is mentem benne, egyedül akkor vágott, amikor a hajót kellett rámolni féloldalasan, de legalább a hátam nem fájdult meg.Ha mindenben a pozitívumot látja az ember, ebben is meglátja. Lehet például barátokat szerezni: mire egy kezdő sorstársnak elmondtam minden tapasztalatomat a korzett-viseléssel kapcsolatban, szinte többet tudtam meg róla, mint egy-két régi haverról tudok.Egy másik nagy pozitívuma, hogy életmentő bukómellényként is funkcionál: domboldalon jöttem le gyorsan biciklivel, amikor egy kátyú megdobta az első kereket. Az egész bringa keresztbefordult, én meg három-négy métert repülve elemi erővel csapódtam háttal az aszfaltnak. A pólók, amiket a fűző alatt és fölött viseltem, halászhálóvá rongyolódtak le, de nekem semmi bajom sem lett, a fejemet az ütéstől a furcsára torzuló bukósisak védte meg.Az amúgy minimális önbizalmamnak jót tett, hogy ugyanazt meg tudom csinálni, mint mások, még így is, hogy egy – kiterítve kisasztalnyi – műanyaglapot hordok magamon. És a barátaim – hála Istennek sokan vannak – azért fogadnak el, amilyen belül (mármint nemcsak fűzőn belül) vagyok. És biztosan jó tapasztalatokat jelent majd, ha sikerül a tervem és orvos leszek – végül is a saját bőrömön tapasztaltam.

A sok pozitívum után egy kis negatív: nem nagyon lehet benne sokat enni/inni. A legkellemetlenebb élményem Strasbourgban volt, amikor két barátommal éjszaka gyalogoltunk ki a belvárosból a diákszállóra. Megkóstoltunk hat nagyon különleges elzászi sört, ennek megfelelően volt tartalom a gyomromban, ezért kicsatoltam, de minden lépésnél összekoccant a két fele és totálisan felkavarta a gyomromat. És nagyon meleg is tud lenni, legjobban ezt latin órákon éreztem a harmadik emeleti tetőtéri szűk teremben.

Öltözködni nem nehéz hozzá: alá póló, fölé laza ing: még stílusom is lett tőle.Összegezve: nem sokkal nehezebb benne élni, mint nélküle. Egy-két apró dolog van, ami zavaró lehet (pl. nehéz benne cipőt kötni), de amúgy az ember ennyit felvállal az egészségéért.