Hogyan látja egy anyuka a gyermekét Varázsdobozban

A legvadabb rémálmomban sem gondoltam, hogy az a gyerek, aki ovis kora óta sportol, testnevelés tagozatos osztályba jár, valaha fűzőt fog hordani gerincferdülése miatt.
Az egész 2006. november végén egy fülgyulladással indult. A gyerekorvos miközben hallgatta a légzését észrevette, hogy Vivi tartásával nincs minden rendben. Jobban megvizsgálta és megállapította, hogy rövidebb az egyik lába és ezért áll ferdén. Nem növi ki, de rosszabb sem lesz. A testnevelés tanárnő, aki most került az iskolába javasolta, hogy nézessem meg ortopéd szakorvossal, mert neki sem tetszik a gyerek tartása. Így januárban kértem időpontot és beutalót a szakrendelésre. Szuper: egy hónap várakozással megúsztuk.
2007. februárban végre látta ortopédorvos a lányomat. Korrektül elmondta és elmutogatta, amit én addig észre sem vettem. Gerincferdülés és bordapúp. Kaptunk beutalót röntgenre és időpontot kontrollra. Két hét múlva lett volna a kontroll. De ezt hazaérve le kellett mondanom, mert eszembe jutott, hogy Vivi sítáborban lesz. Korábban nem mehettünk, így három hét múlva volt a randi a dokival. Ja! El kell mondani, hogy nálunk csak szerdánként van ortopédiai rendelés.
Meg is jelentünk a sztár fotóval, amin már én is tökéletesen láttam, amit egyébként jobb lett volna nem látni. Ténnyé vált, hogy fűzőt kell hordani. Elmondott mindent a gyerek görbületéről, javulásról, ha hordja a fűzőt és gyógytornázik. Kitérő választ kaptam azonban, hogy meddig is kell hordani. Válasz az volt, hogy nyugodjak meg, könnyen megszokják a gyerekek ennyi idős korban. Sejtettem csak, hogy nem egy-két hétről lesz szó.
Az orvostól megkaptam a gyerek „kórtörténetét”, amivel intézhetem a kiemelt családi pótlékot. Persze az orvosi papírral a kezemben megjelentem a TB-s ügyintézőnél. Aki egy újabb nyomtatványt adott, hogy az orvosnak ezt kell kitölteni. Egy hét újabb várakozás után ismét láthattam az orvost, aki kitöltötte és lepecsételte a papírjaimat, valamint megkaptam a receptet is a fűzőhöz. Persze hiányosan kitöltve, mert az igazolványért még meg kell dolgozni.
A már kitöltött és lepecsételt papírjaimmal mentem a Polgármesteri Hivatalba és a munkahelyemre. A Polgármesteri Hivatal Népjóléti Osztályán lehet a közgyógy igazolványt igényelni. Persze itt sincs mindig ügyfélfogadás, sőt most már nem elég az orvosi igazolás, ami tartalmazza azt is, hogy kiemelt családi pótlékot kapok. Kell még a munkahelyről is egy igazolás, hogy a kiemelt családi pótlékot folyósítják is számomra. Valamint ott is ki kell tölteni még egy formanyomtatványt. Szóval az igazolvány elkészítése is, ha megvan minden papír, 2-3 hét, mivel a Polgármesteri Hivatal 4-5 nap múlva hoz egy határozatot, amit megküld minden „résztvevőnek”. Ez után kapom postán az Egészségbiztosítási Pénztártól az igazolványunkat, aminek a számát a fűzős receptre fogják ráírni. Még szerencse, hogy az ügyintéző kedves és mindezt mosolyogva adagolja. Hurrá! Több hetes futkosás után minden papírom oké és úton van az igazolvány. Ne örüljek azonban nagyon, egy év múlva újra eljátszhatom az egészet, de sajnos már rutinos versenyzőként.
A fűzős recept sorsa sokkal egyszerűbb lett a várakozásnál. A cégnél, ahol a fűzőt fogják készíteni, méretvétel csak bizonyos napokon (szerda és csütörtök) van. Nagyon segítőkész női hanggal megegyeztünk egy hét múlva március 28-án megyünk.
Elképzelni sem tudtam mi a csudát fogunk kapni és hogyan fogjuk megoldani a hordását. Ezen a reggelen mindketten nagyon féltünk, bár én próbáltam titkolni. Már 8 óra előtt odaértünk. Elkezdtük nézegetni a kihelyezett tablókat és fényképalbumokat. Először nem is tűnt fel a fűző a gyerekeken, mert csak a mosolygó arcokat láttam és a vidám felszabadult nyaralás tükröződött a képekről. Aztán hirtelen észrevettem egy kislányt fényképét, aki álló spárgában állt és valami fura fehér volt rajta. A kép azért tűnt fel, mert Vivi is ritmikus gimnasztikázik. Elképedtem, hogy ez a fűző. Aztán optimistán néztem a képeket, hogy ebben mennyi mindent meg lehet csinálni. Vivi azonban elsápadt, azt hittem, hogy ott a helyszínen elájul. Nem nagyon érdekelte, hogy ki és mire is képes benne. Láttam a szemében, hogy ő is ilyen dobozba lesz becsomagolva és ha tehetné inkább hazáig szaladna csak ne kelljen itt lenni. Belül egyet értettem vele, de ezt szülőként mégsem tehetem meg. Próbáltam biztatni, de hiába. A rövid várakozás óráknak tűnt, aztán megjelent egy kedves arc a semmiből. Marlok Ferencként mutatkozott be. Bementünk egy vizsgálóba, ahol megnézte a papírokat, a sztár fotót és megvizsgálta Vivit. Próbált Vivivel beszélgetni, de ő teljesen maga alatt volt. Így először Feri bácsi mindent elmondott a betegségről és én kérdezés nélkül mindenre választ kaptam. Még szerencse, mert a sírással küszködve nehéz is lett volna kérdezni. Nem tudtam felmérni Vivi, mennyit is fogott fel az egészből. Aztán a kislányom is megnyílt egy kicsit és válaszolt a kérdésekre. A kulcs mondat számomra az volt, hogy mindent meg lehet benne csinálni, amit Te is akarsz. Végül elfogadta a könyvet, mely később a bibliánk lett.
A beszélgetés után a műhelybe mentünk, ahol újra formázták a Milói Vénuszt. Szerintem jobb lett, mint az eredeti. Azt is megtudtuk, hogy írásban kapunk értesítést, mikor a dobozunk elkészül.
Vivi egész délelőtt nem szólt semmit, csak jelentéktelen dolgokat közölt. Láttam a tekintetében a fájdalmat és viaskodást, hogy miért. Szörnyű érzés így látni a gyermekünket. A vonaton aztán ketten ültünk a fülkében és rákérdeztem, hogy mitől fél. Elmondta, hogy biztos ki fogják csúfolni és őt senki sem fogja szeretni. Hiába mondtam, hogy ez nem igaz. Belül én is féltettem őt a gyerekek csúfolásától. Biztattam, hogy együtt megoldjuk a problémát és persze segítek neki sírni is. Így már ketten sírtunk, miközben a vonat elindult. Mondtam, ha így folytatjuk, a lábatlani papírgyárat ki kell bérelnünk, mert nem bírom zsepivel. Végre elmosolyodott. Aztán elővettük a könyvet a táskából és elkezdtem olvasni. Nem bírtam sírás nélkül. Sírtam és szárítkoztam.
Otthon mindenki félretette az éppen olvasott könyvét és esténként felolvastam a korzettesek történeteiből. Két kislányom pedig figyelmesen hallgatta. A kicsinek annyira tetszett, hogy mikor a végére értünk, kérte folytassam még.
A könyv nagy segítséget adott mindhármunknak. Vivien először a csapattársainak mesélt arról, mit is fog viselni mindennap. Majd az osztályban pár gyereknek is megemlítette. Én kezdtem megnyugodni, hogy ha beszél róla velem és másokkal, az segíteni fogja őt.
Aztán eljött a nagy nap, elkészült a korzett és haza kell hozni. Féltem, hogy nem fogja hordani. Aztán csoda történt. Nagypapája vitte el az első dobozért. Mire hazaértem a munkából már abban fogadott. Elmondta, hogy három hét alatt kell megszokni és mikor milyen lépés következik. Ezzel szemben első éjjel elaludt benne. Hagytam aludni. Gondoltam, ha nem bírja a dobozt, úgyis szól. Az éjszaka eltelt és én óracsörgésre keltem, nem Vivi ébresztésére. Örültem a sikernek. Délután mire hazaértem már a dobozban volt. Másnap iskolába akart benne menni, de kértem várjuk meg a hétvégét, mikor már egy teljes napot eltöltött benne. Csalódását enyhítette, hogy kidekoráltuk a dobozt. Az alábbiakat írtuk rá:

VARÁZSDOBOZ „Én mosolygok. Te is tedd azt!”

Pénteken (harmadik nap) délután edzésre ment benne. Sőt a kerékpározáson is túl volt. Hétvégén aztán teljes napot töltött a korzettben, így hétfőn már iskolába ment. Az osztálytársai megnézték ugyan mi is van rajta, de nem csúfolta senki. A tanárok úgy viselkedtek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A testnevelés órán is ebben dolgozott végig. Egyre több dolgot tudott benne megcsinálni. Ha a többiek olyan feladatot kaptak, amit nem tudott megoldani, addig csinálta a gyógytornás gyakisort. Edzésen is végig rajta van. Ancsa, az edzője olyan feladatokkal látja el, amit meg tud csinálni. Így mindig volt valami sikerélménye, ami megerősítette abban, hogy hordhatja nyugodtan, mert bármire képes benne.

Az öltözködésben először alul és felül is pólót viselt, de egy-két nap után a felső póló elmaradt. Ma is csak egy póló és felette a korzett. Sőt a strandon fürdőruha és korzett lett a divat.

Igaz, voltak, akik megnézték, eleinte nagyon zavarta. Mindig lehajtotta a fejét, vagy másfele nézett miközben fogta a kezem. Séta közben is egyfolytában beszélgettem vele. Gondoltam, így rám figyel nem az őt meg-megbámuló emberekre. Én még néha figyelem hány ember is felejti rajta a tekintetét, és nézem Vivit is észreveszi-e. Már nem foglalkozik vele és bátran megy az utcán, a strandon.

Júliusba vándor táborban vett részt. A kísérő tanárt tájékoztattam, hogy mindent csinálhat, amit a többiek, csak a korzett legyen rajta. A táborból vidáman érkezett haza. Sok új barátra is szert tett. Sőt, meg tanult bukfencezni is.

Most már látom én is, hogy nem kell lemondani semmiről, csak akarni kell, hogy elérje.