Serdülőkor

A gerincferdülést nagyon sok esetben serdülőkorú gyermekeknél diagnosztizálják, vagy akkor lesz a betegség jelenléte igazán markáns, feltűnő. Ezért tartjuk fontosnak, hogy az alábbiakban közzétegyünk egy-két rövid cikket, amely a serdülők belső világában zajló változásokról szól – remélhetőleg ezáltal is elősegítve a gyermek és felnőtt jó kapcsolatának kialakulását, amely nemcsak a kamaszévek zökkenőmentes átvészeléséhez, hanem a hatékony kezeléshez is nélkülözhetetlen.

Szülők iskolája (részlet: Nők Lapja Évszakok, 2007. ősz, a kérdésekre válaszol: Sződy Judit pszichológus)

kolykok

NAGY GYEREK, NAGY GOND?

Mottó: „A természet bölcs. 13 évet ad a szülőnek, hogy megszeresse a gyermekét, különben nem bírná ki a kamaszkort.” (ismeretlen)

Van szerencsém személyesen ismerni egy halom kiskamaszt. Nagyon helyesek. Van szerencsém közvetlen közelről ismerni ezt a korosztályt: elbűvölő. De néha kiborító. Az egyik percben Moliere-ről beszél (persze kritizálja!), a másikban cipőkanállal hívja ki a barátját párbajra, majd elmélyült diskurzusra vonulnak vissza a rettenetesen rendetlen kamaszszobába, éjfélig dumálnak, majd másnap délig alszanak. Ismerős? – kérdezi Sződy Judit, a Kismama magazin pszichológusa.

KORÁN ÉRőK, KÉSőN ÉRőK.

Ez az a kor, amikor minden megváltozik. A testi érés szembeszökő, a gyerek számára néha ijesztő jelekkel mutatkozik. Vagy éppen nem mutatkozik, és a várakozás okoz feszültséget. A korán érő gyerekekkel gyakran elszalad a ló. Testük fejlettsége átalakítja énképüket. Kortársaik között nagyot lépnek előre a ranglétrán, úgy érzik, érett megjelenésükhöz jogok is járnak. Döntési lehetőséget szeretnének otthon is, az iskolában is. Felelősséget azonban nem vállalnak tetteikért – ahhoz még éretlenek. Innen a rengeteg konfliktus, ami főleg a tanulással, annak elhanyagolásával, a rendrakással, a házimunkában való részvétellel, a zsebpénzzel és a késő esti, éjszakai kimaradásokkal kapcsolatos.

A szülőknek a későn érő gyerekekkel általában könnyebb, bár utóbb éppen ők mondanák magukról: nehéz kamaszkorom volt. Ugyanis a kortárscsoport ebben az életkorban sokkal fontosabb viszonyítási alap, mint a család. A későn érő kiskamasz az osztály vagy a baráti társaság peremére kerül, kegyetlen csúfolódásoknak lehet kitéve, szorong, megpróbál más területeken komolyabb teljesítményt felmutatni (mondjuk a tanulásba menekül), de ez sem oldja a kirekesztettség érzését. Ez a nehéz korszak később is mély nyomot hagyhat benne, hiszen hiába éri utol kortársait testi fejlettségben, nagyon nehéz a kialakult csoportszerkezetet megbontani, főleg olyasvalakinek, akinek az önbizalma a béka feneke alatt van. A segítséget ilyenkor sokszor az élet hozza: egy másik társaság (sportkör, kollégiumi szobatársak, táncházasok, vagy internetes játék körül kialakult baráti kör), ahol tiszta lappal indulhat, aki annak idején lemaradt.

MÁSODIK DACKORSZAK

Emlékszünk még?

Tíz éve a földre vetette magát, mert nem a megfelelő bögrében kapta a megfelelő gyümölcslét a reggelihez, és -20 fokban is ragaszkodott ahhoz, hogy a „pörgős szoknyát” vegyen fel kopogós szandállal. Hogyne emlékeznénk! Most emlékszünk csak igazán, hiszen tulajdonképpen ugyanazt csinálja. Csak most nem veri a földhöz magát, hanem ránk csapja az ajtót, nem hisztizik, hanem egyszerűen elmegy, na jó, nem pörgős szoknyában, de egy szál (fekete) pólóban, ha esik, ha fúj. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, ugyanis nagyon hasonló dolgokat él át egy kétéves meg egy tizenkét éves. Keresi a saját határait. Azt kérdi: ki vagyok én? Meddig mehetek el? Persze a kétéves a szülei viszonylatában gondolkodik, a tizenkettő meg éppen azzal van bajban, hogy rájött: a szülein túl is van világ. Most alakul ki az önálló értékrendje, amely mentén másokat és önmagát is megítéli. Egyes törzsi kultúrákban a kamaszkor nem olyan komoly krízis, mint ahogy azt általában elképzeljük. Mégpedig azért, mert ott a serdülőnek nincs túl sok választási lehetősége: az egész általa ismert társadalom azonos értékek mentén működik, nagyon erősek a hagyományok, a korlátok, amelyeket kénytelen mindenki elfogadni a túlélés érdekében. Egy kitüntetett napon, beavatási szertartás révén válik felnőtté, egyik pillanatról a másikra vált szerepet. A mi gyerekeinknek erre akár tíz évük is van, hihetetlen gazdag lehetőségekkel. Az identitás keresése így sokkal nehezebb: a média, a divat, a különböző kultúrák együttélése, az egymástól eltérő életmódú, és érdeklődésű kortársak színesebbé teszik a világot, de nehezebbé azt, hogy a gyerek valahol „leparkoljon”.

ELENGEDNI NEHÉZ

A szülőket két dolog zavarja általában.

Az egyik csupán technikai, vagyis az, hogy ők keresik meg a pénzt, amelyet a kiskamasz simán elköltene ruhára, bulira, számítógépre, kajára (mert az iskolai menzán ehetetlen), ők söpörnek össze, ha beront hat haverjával sáros bakancsban, és ők aggódják halálra magukat, ha nem ért haza a ded az utolsó busszal, és nincs bekapcsolva a mobilja. Ezzel nehéz együtt élni, valóban. De talán még nyomasztóbb a másik probléma: hogy el kellene engedni a „kicsit” a szárnyaink alól, szép lassan enyhíteni a gyerek feletti ellenőrzést, megbízni a döntéseiben, és kibírni, ha néha hibázik, és annak ő issza meg a levét. Ez azokban a családokban a legnehezebb, ahol felborult az egyensúly és a gyerekhez való kötődés adja meg az egyik (vagy mindkét) szülő érzelmi biztonságát. Erre persze nagyon nehéz rájönni és még nehezebb szembenézni vele, vállalni – és változtatni. Akkor sem könnyű a helyzet, ha a szülő a serdülőkorban előbújó tanulási vagy viselkedési problémák által ébred rá, hogy valamit elrontott, és most akar embert faragni a gyerekből akár fokozott ellenőrzéssel, terheléssel, akár szigorral és rendszabályok bevezetésével. Rossz hír, de ilyenkor már nem alakíthatunk túl sokat az alapokon, de valószínűleg nem is azokkal van a baj. A legjobb lenne legbelül is elfogadni, hogy a lázadás nem a szülő személyének szól, hanem az életnek. Ha a „kamaszkodásra” a szülő sértődéssel felel, akkor az a csodálatos helyzet áll elő, hogy egy félig felnőtt és egy igazi egyformán üvöltözik és csapkodja az ajtót, majd szép lassan megszakítanak egymással minden kommunikációt. Nem sok rosszabb létezik egy gyerek számára, mint egy önérzetes, sértődős szülő.

MÉGIS MI SEGÍT?

Segít, ha tudjuk, hogy a tüskés belső érzékeny, szeretetéhes belsőt takar. Persze isten őrizz, hogy aki épp a 13. évét tapossa, az az osztálytársai előtt a mamájához bújjon! Örüljünk, ha egy ajtónál száll fel velünk a reggeli buszra! No de lehet, hogy otthon benne van még egy jó hancúrozásban, párnacsatában vagy családi hülyéskedésben (darts, kártya, pingpong), amikor aztán elfelejti, hogy ő tulajdonképpen mufurc kiskamasz, és megoldódik a nyelve. Figyeljünk rá, próbáljuk érdeklődve hallgatni, még akkor is, ha gőzünk sincs róla, hogy mi az a footbag, kik azok az emósok, az Ensiferum gyógyszer-e vagy együttes. Épp ideje, hogy megtudjuk. Emlékszünk a tíz évvel ezelőtti dinókorszakra? Akkor is tőle tanultuk a triceratopszot meg a velociraptort. Azóta is tudjuk. Na ugye! És ha már ő feloldódott, mi is szóba hozhatjuk, hogy mi jár mostanában a fejünkben. Osszuk meg vele gondolatainkat, vonjuk be a családi döntésekbe, kérjük ki a véleményét, hallgassuk meg. Persze mindez nem változtatja családi mennyországgá a családi fészket, hiszen ahol többen élnek együtt, ahol szabadabb a véleménynyilvánítás, ott üköznek is a vélemények. Ha szem előtt tartjuk, hogy mi vagyunk az érett felnőttek, akkor higgadtan, kellő humorral többnyire kezelni tudjuk a helyzetet. És nincs nagyobb dicséret, mint hogy egy féltizennégy azt mondja a haverjának: egész jó fej az öregem.