Scoli-tábor 2005

„Páncélosok” találkozója- avagy fûzõt viselõ gyerekek táboroztak Dégen.

„Indulás augusztus 18.-án, csütörtökön reggel fél nyolckor a Hõsök tere melletti parkolóból, egy piros buszt kell keresned; ha több piros busz állna ugyanebben az idõben az említett parkolóban, akkor javasoljuk, ahhoz a csoporthoz közeledj, ahol majdnem mindenki korzettet visel, nem érdemes kísérletezned német vagy japán nyugdíjas turistacsoportokkal, úgysem visznek magukkal.” – állt a táborba invitáló levélben, amely tábort („scoli” vagy korzettes tábor néven is futott) a gerincproblémák, többnyire gerincferdülés (scoliosis) miatt fûzõt viselõ gyerekeknek szerveztünk.Így csütörtökön fél nyolckor a piros busz körül gyülekeztek is a gyerekek, de még kicsit álmosak, félszegek, tétovák voltak a mozdulataik.

Sokan még inkább szüleikhez bújtak, mint a többiekhez közeledtek, itt-ott hallatszott csak magabiztosabb, hangosabb, vidámabb beszélgetés: a tavalyi résztvevõk egymásra találtak.A piros busz a Fejér Megyei Dégre tartott velünk, a barátságos, hangulatos mezõföldi tájon megbújó település ideális helyszínnek ígérkezett terveink megvalósításához. Négy napos tábor keretében szerettük volna összehozni, egymással megismertetni a harminc egynéhány fûzõt viselõ gyereket és fiatalt, a nem titkolt céllal, hogy ezt a – sem fizikailag, sem lelkileg – cseppet sem könnyû állapotot (kamaszkortól vagy már azt megelõzõen is, hosszú éveken keresztül napi huszonhárom órában kemény, mûanyag, mások számára ijesztõ, ormótlan fûzõt, korzettet kell viselniük) kicsit könnyebbé tegyük, feloldjuk. Elsõsorban magától az együttléttõl reméltünk sokat, a „jé másoknak is ilyenjük van”- megkönnyebbülést hozó felismerésétõl, no meg az egymással megbeszélhetõ, a másiknak odasúgható rossz élmények, érzések kimondásától, a tapasztalatok többiekkel való megosztásától, esetleg a – sosem végzett vagy utált – gyógytorna szerethetõbbé tételétõl, és nem utolsó sorban a sok-sok játéktól és vonzó programtól is.

ImageS bár alaposan felkészültünk az elkövetkezendõ napokra: órarendet készítettünk, játékokat találtunk ki, csapatokat alkottunk, programokat szerveztünk, mégis fõleg reménykedhettünk abban, hogy az (utált, szégyellt, takargatott vagy megtûrt) korzett – amely a gyerekeknek jelenleg közös sorsa, tapasztalata, s amely ebben a táborban a legszorosabb összekötõ kapocs is közöttük – ezúttal pozitív élményt fog hozni számukra, és jókedvû, felszabadult napokat.Az arcok pedig valóban fokozatosan mosolygóssá, vidámmá, felszabadulttá váltak…

Image

…már csütörtökön délután a játékos sorversenyek és elsõ ránézésre „páncélban” nem végezhetõ ügyességi feladatok közben (labdán ülve zokni gyorsfelhúzás, lepedõs röplabda-bajnokság, pókjárásban labda-egyensúlyozás, szlalom-futás); aztán pénteken és szombaton délelõtt a „szigorú” órarendi foglalkozásokon (légzõ-, erõsítõ,- nyújtó-, lazító gyógytorna, szárazon és vízben végzett zenés aerobic és mozgásfejlesztés, csapatok közti vízilabda-meccsek, szituációs-, és dráma játékok); és természetesen délutánonként a szabadon választható programokon (kenyérsütés a Mezõföldi Tájházban, gyöngyfûzés, üvegfestékkel történõ „páncéldekorálás”, falusi lovas kocsikázás este, strandolás Siófokon).

Image

És közben a gyerekek észrevétlenül csapattá váltak. Nem hiszem hogy a tábor logójával díszített egyen-póló tette, sokkal inkább egy láthatatlan szál, valami, amitõl már talán kicsit magabiztosabban, sõt büszkébben (néhányan kihívóan a ruha fölött!) viselték a korzettet. A csalódott „én más vagyok” érzés néhol „én különlegesebb vagyok” érzésre cserélõdött. A terveink valóra váltak. Ennyit tudtunk adni négy nap alatt. A fûzõnek ugyan maradnia kell, de talán a gátakból, sérülésekbõl, fájdalomból lelkük köré épült páncélt sikerült kicsit megbontanunk, hogy egy másfajta, belsõ megerõsödéssel, felvértezettséggel mehessenek tovább.