Scoli-tábor 2015

Nyári tábor

Szalafőn jártunk. Ez egy kis falu az Őrségben. Van ott egy fogadó, tavaly beleszerettünk, egy régi fűrészüzemből alakították át. Elvittünk oda 44 gyereket. Volt aki magától jött, tele kedvvel, várakozással, izgatottsággal, volt, akiről a szülei, gyógytornásza, orvosa gondolták, hogy jó helye lesz nálunk.

A gyerekek nem sejtik, hogy ilyenkor mi is izgulunk: meg tudjuk-e majd őket nevettetni, feloldjuk-e a feszültségüket, legyőzzük-e ellenállásukat a korzett irányába, tudunk-e rájuk kellőképp vigyázni, s hogy egyszerűen jól fogják-e magukat érezni. Izgulunk, hogy a sok munka, amit az előkészületekbe, szervezésbe fektetünk ne váltson fáradtságba, fásultságba, ingerültségbe. Nehéz próba ez mindannyiunknak. Nehéz, de gyönyörű feladat. Mert még mindig nem rutin, mert még mindig rengeteget ad. Felnőttnek, gyereknek egyaránt. Így esett, hogy tegnap magunk mögött hagytunk egy rekkenő hőséggel nehezített (de napszúrás, leégés nélkül eltelt!) tábort, amely tele volt futkosással, nevetéssel, szélhámoskodással, játékkal és meglepetéssel…etették egymást meggyel – csukott szemmel, csatáztak vizilufival, színháborúztak, skype-oltak Feri bácsival, gyógytornáztak, Abba musicalt adtak elő, újságot írtak, képzőművészkedtek és zenéltek, tökéletes árnyjáték produkciót állítottak össze öt nap alatt, kertmoziban filmet néztek, szerelembe estek, hajnalig dumáltak, medencéztek, csocsóztak, lepedős röpiztek, kvízeltek, twistereztek, portyáztak faluszerte és megtapsolták magukat, amikor mindannyian órákig másztak és küzdöttek a kalandparkban. Ja, korzettben. Kinek tűnik már fel ez? Talán csak azoknak a szakembereknek (tűnne), akik állítják, a fűzőben kibírhatatlan az élet, és elsorvadnak az izmok. De ők ilyenkor nincsenek itt. Ők a kongresszusokon vannak. Kivéve azt a két szakembert, dr. Cs. Frank László ortopéd szakorvost és Gyarmati Dalma gyógytornászt, akik valóban fontosnak tartották megnézni a fűzős gyerekeket a táborban. Még táncolni és limbózni is beálltak közéjük. (Sőt a villanypásztorral őrzött kerítésen is átmásztak a labdáinkért.) Nem állítjuk, hogy nem hangzott el ötmilliószor a hol a fűződ, miért vetted le a fűződ, vedd már fel a fűződ kezdetű mondat. Nem mondjuk, hogy nem volt büntetés, lépcsőről leeső gyerek (kettő, ráadásul nyilván a két legkisebb), nem volt sírás és szidás, összetört ágyrácsok, rosszullét a buszon, sőt piócák a tóban. Voltak mindezek is. Nem volt viszont bátorságpróba, amit bár előkészítettünk, de az éjszaka közepén mégis lefújtuk (a táborozók innen fognak értesülni terveinkről), s jövőre halasztottuk. De a lényeg: voltak a legvégén tomboló, táncoló, ugráló, majd pityergő, hazamenni nem akaró gyerekek táboros pólóban, Korzettes Firkálmányok-kal a kezükben, szívükben egy túlcsorduló valamivel, aminek még nem tudnak nevet adni.

Ellenben találóan fogalmaznak, azt mondták ugyanis a felnőtteknek: Nehéz lesz nektek holnaptól. Nélkülünk. Igazuk van. Mint mindig.

Téli tábor

Senki nem érti…

.. hogy nem a scoliról vagy a korzettről szól. Mármint a tábor.

korzettes_tabor_2015Nem nagyon értik, még azok sem,akik a közelünkben vannak. Elnézően mosolyognak, örülnek, biztatnak, de azért magukban biztos furcsállják az egészet.

Szegény fűzős gyerekek… nem elég,hogy hordaniuk kell a korzettet, még táborba is küldik őket. Mi történhet ott? Fűzőviselésre agitálás, reggeltől estig „agymosás”, hogy nem is olyan rossz az egész (pedig dehogynem), s mellesleg valami kis bugyuta játék, hogy elviselhetőbb legyen.

Nem, nem erről szól. Semmiképp sem a gerincferdülésről és nem is a fűzőviselésről. Persze mind fűzőben vannak(vagy műtétre várnak), de egész másról és sokkal többről van szó.

Ilyenkor nem csapkodnak a hullámok, amik szakmai berkekben örökké: kinek kell hordani és miért, hatékony-e, mennyi időt viseljék, miért adják fel/veszik le már és még valakiről, ki lehet-e ezt bírni. Ezekben a napokban ez nem számít.

Csak az számít, hogy együtt vagyunk. Hogy jó együtt lenni. Hogy cseppet sem bugyuta programokat találunk ki (remélem :-) ,s hogy pörög a négy nap:

vetélkedővel, játékkal, nevetéssel, ébresztővel-takarodóval, lufiból álló szőlőfürttel, arcra mázolt temperacsíkokkal, fánkevő versennyel, kínai jóslással, Mindent vagy semmit játékkal, filmen elalvással, túrával, felszabadult ismerkedéssel és hógolyóval.

Hogy mi is nagyon élvezzük. Tudunk velük örülni.

Majd tíz éve szervezem és tartom a táborokat. Magam sem tudom időnként, mi inspirál. Attól is mindig félek: meg tudok-e újulni, van-e kedvem még hozzá, lehet-e ezt csinálni ugyanakkora hévvel, s mikor fogok végleg elfáradni.

A napok során nézem a gyerekek – időnként – feszült kis arcát, s nem tudom érzik-e, amit szeretnék, át tudom-e adni, nem vagyok-e túl szigorú, értik-e a vicceimet.

Aztán a végére kiderül, nagyon is helyén van minden. Ha jól vagyok, tudok adni. És ez minden alkalommal varázslat.

Amikor ugyanis egy gyerek a kérdésre, hogy mit viszel haza a táborból, azt válaszolja, hogy ma olyasvalaki megy haza Gántról, aki elkezdett megnyílni az emberek előtt, akkor mindig rádöbbenek, megéri.

Ez sokkal többről szól, mint a gerincferdülés, vagy a fűzőviselés.

Olyankor csak egyszerűen hálás vagyok. Hálás a csapatért és a gyerekekért.

Hálás vagyok érte, hogy részem lehet varázslatban.

Schuster Barbara (Vertebra Alapítvány)
2015. február